Eleonora Ringler-Pascu: Ödön von Horváth redivivus – egy drámaíró az irónia és a realizmus között
Eleonora Ringler-Pascu: Ödön von Horváth redivivus – egy drámaíró az irónia és a realizmus között
A Kasimir és Karoline című előadás bemutatója előtt, 2025. december 4-én Dr. Eleonora Ringler-Pascu előadást tartott a Csiky Gergely Állami Magyar Színház konTEXT programja keretében. Az alábbi szöveg az előadás szerkesztett átirata.
A ma esti találkozón közelebb szeretnénk kerülni Ödön von Horváth személyéhez, ahhoz az íróhoz, aki 2025. december 9-én töltötte volna be 124. életévét, jövőre világszerte megemlékeznek majd róla születésének 125. évfordulója alkalmából.
Adjuk át a szerzőnek a szót, hogy bemutatkozhasson:
„Fiuméban [ma Rijeka] születtem, Belgrádban, Budapesten, Pozsonyban [ma Bratislava], Bécsben és Münchenben nőttem fel, és magyar útlevelem van – ... Egy tipikus, régi osztrák–magyar keverék vagyok: magyar, horvát, német, cseh – a nevem magyar, az anyanyelvem német.” (1929) „Magyar útlevelem van – de haza? Ilyet nem ismerek... A haza hiánya megkímél a fölösleges érzelgősségtől.”
Ez a részlet Ödön von Horváth egyik önéletrajzi írásából származik, és arra szolgál, hogy bevezessen bennünket annak a szerzőnek a világába, akinek portréját egy rendhagyó előadás segítségével szeretném felrajzolni. Nem hagyományos életrajzi áttekintést kínálok, hanem olyan montázst, amely saját önéletrajzi szövegeiből, interjúiból, elméleti írásaiból, valamint kortársainak – íróknak, rendezőknek és újságíróknak – visszaemlékezéseiből épül fel.aját önéletrajzi szövegeiből, interjúiból, elméleti írásaiból, valamint kortársainak – íróknak, rendezőknek és újságíróknak – visszaemlékezéseiből épül fel.
Életrajzi vázlat
Származása alapján – jómódú polgári család gyermekeként, kelet-horvátországi (szlavóniai) magyar diplomata apa és német–cseh származású anya fiaként, aki Erdélyben, Szászvároson született –, valamint annak köszönhetően, hogy életének különböző szakaszait Európa nagyvárosaiban töltötte, több nyelven beszélő emberként Ödön von Horváth tulajdonképpen az volt, akit ma európai uniós polgárnak neveznénk.
Ödön von Horváth európai odüsszeiája több szakaszból áll, mintegy zarándokút állomásaiból, ahogyan azt az író önéletrajzi írásában megfogalmazza. Gyermekkorát és ifjúságát Belgrádban, Budapesten, Pozsonyban, Bécsben, Münchenben és Berlinben töltötte.
Az édesapja diplomáciai szolgálata miatt állandóvá váltak a költözések, ezek következményeiről így vallott:
„Iskolás éveim alatt négyszer változott meg az oktatás nyelve, és szinte minden osztályt más városban végeztem el. Az eredmény az lett, hogy egyik nyelvet sem tudtam igazán jól. Amikor először Németországba kerültem, újságot sem tudtam olvasni, mert nem ismertem a gót betűket, jóllehet a német az anyanyelvem.”
Bécsben érettségizett, majd Münchenben filozófiát, pszichológiát, színháztudományt és germanisztikát hallgatott, tanulmányait azonban nem fejezte be.
1920-tól kezdve gyakran visszavonult szülei murnaui (Bajorország) villájába, miközben hosszabb-rövidebb időt Berlinben töltött, és Franciaországba, Spanyolországba, valamint Olaszországba utazott. Ezekben az években elsősorban az írásnak szentelte magát.
1931-ben Carl Zuckmayer javaslatára Kleist-díjjal tüntették ki az Olasz éjszaka című darabjáért. Zuckmayert mélyen lenyűgözte Horváth drámai szövegeinek ereje és sajátossága:
„Amit csinál, annak formája van, és a tekintete eredeti, őszinte, kíméletlen. Veszélye az anekdotikusság, erőssége a légkörteremtés sűrűsége, a tömör megfogalmazás biztonsága és a dialógus lírai sajátossága.”
A díj meghozta számára a drámaírói sikert, ugyanakkor a fasizmussal és a nemzetiszocializmussal szembeni kritikus magatartása miatt – amely műveiben is egyértelműen megjelent – kénytelen volt elhagyni Németországot.
1935-től kezdve Európa-szerte vándorló emigránssá vált. Nomádként keresett biztonságos menedéket a nácizmus terjedése elől.
Száműzetésének útja először Ausztriába vezetett, elsősorban Bécsbe és Salzburgba, ahol számos barátja is menedéket talált: Franz Theodor Csokor, Carl Zuckmayer, Franz Werfel és Walter Mehring.
1938 márciusában ezt az ideiglenes menedéket is el kellett hagynia. Utolsó európai zarándokútja Prágán, Trieszten, Velencén, Milánón, Zürichen és Amszterdamon át vezetett, végállomása pedig Párizs lett.
És itt következett be a drámai végzete.
A Champs-Élysées-n sétált, miután elbúcsúzott barátaitól, akikkel Zürichbe készült utazni, hogy megkezdjék az Istentelen ifjúság című regényének filmváltozatát, amikor a Théâtre Marigny épülete előtt rázuhant egy hatalmas faág, amelyet a vihar hasított le egy öregedő fáról. A szerző a helyszínen életét vesztette. Mindössze harminchét éves volt.
A népszínmű reformja
Drámaíróként Ödön von Horváth elsősorban a népszínmű műfaját részesítette előnyben, leginkább az osztrák hagyományból merített. Ferdinand Raimund mellett Johann Nestroy volt a példaképe, a szerző, aki a szatíra és a melodráma segítségével bírálta korának társadalmi viszonyait.
Horváth nemcsak folytatta ezt a hagyományt, hanem átírta, megújította ezeket, sőt, megreformálta a népszínművet.
Elméleti írásaiban többször is megfogalmazta, mit gondol erről a műfajról és annak megújításáról:
„Ha manapság valaki tovább akarja vinni a régi népszínmű hagyományát, akkor természetesen a mai nép embereit kell színpadra állítania, vagyis a kispolgárokat és a proletárokat. Ha az író valóban alkotni akar, nem hagyhatja figyelmen kívül, hogy a népszínmű nyelvét teljesen szétzilálta a félműveltség zsargonja. Ez a zsargon önmagában is kritikát vált ki, ezért az új népszínmű párbeszédeinek a komolyság és az irónia szintéziseiként kell működniük.”
„A régi népszínmű folytatását, sőt megújítását úgy képzelem el, mint egy színművet, amely a problémákat a lehető legközérthetőbb módon mutatja meg. A nép kérdéseit és egyszerű gondjait - a nép szemszögéből nézve. Hiteles népszínműként képzelem el, amely másokat is arra ösztönözhet, hogy a valódi népszínház megteremtésén dolgozva ebbe az irányba, a nép ösztöneihez és nem az értelméhez szólva haladjanak.”
„A régi népszínművet – formai és erkölcsi értelemben egyaránt – tudatosan romboltam le, és a dráma krónikásaként a népszínműnek egy új formáját kerestem.”
A karakterábrázolásról a következőket írja:
„Aki megpróbál bennünket, embereket ábrázolni, annak rá kell jönnie, hogy az érzelmek kifejezési formái többnyire giccsesek, vagyis hamisak. Aki tehát őszintén akarja megjeleníteni az embert, valószínűleg csak tükörképeket hozhat létre.”
És egyetlen mondatban foglalja össze emberképének egyik alapgondolatát:
„Az emberek egyáltalán nem lennének rosszak, ha nem menne rosszul a soruk.”
Ödön von Horváth irodalmi munkássága
Irodalmi életművének egyik legfontosabb jellemzője a műfaji sokszínűség. Írt novellákat, verseket, bohózatokat, vígjátékokat, népszínműveket, regényeket, filmforgatókönyveket, valamint számos befejezetlen dráma- és regénytervet hagyott hátra.
Különös paradoxon az Isten veled, Európa! című regényének terve, amely halála után esszé formájában jelent meg. A kéziratot Horváth pénztárcájában találták meg Párizsban, a halálos baleset után. Ismert tény, hogy készült elhagyni Európát, az Egyesült Államokba kívánt kivándorolni. Ezt a szándékot a befejezetlen mű címe is egyértelműen tükrözi.
Életművéből most csupán két olyan művet emelek ki, amelyek meghozták számára az áttörést, és amelyek ma is rendszeresen szerepelnek a világ különböző színpadain.
Mesék a bécsi erdőből
A háromrészes népszínmű 1931-ben készült el, ősbemutatóját 1931. november 2-án tartották Berlinben.
Heinz Hilpert rendezőt azonnal magával ragadta a darab, ezért rövid időn belül színpadra állította. A műről így nyilatkozott:
„Horváth egyenesen Medúza, vagyis az élet szemébe nézett, és habozás nélkül leírta azt, ami a látszat mögött valójában történik. A emberi kapcsolatok hiányát olyan őszinteséggel és kérlelhetetlenséggel ábrázolta, hogy sokan durvaságot, cinizmust és iróniát emlegettek. Pedig szó sem volt ilyesmiről. Horváth, még ha néha mély melankólia nyomasztotta is, derűs ember volt, és egyáltalán nem látta negatívan az életet. Egyszerűen röntgenfelvételt készített róla, és a maga valóságában mutatta meg.”
Kasimir és Karoline
A háromfelvonásos népszínmű 1932-ben született, ősbemutatóját Lipcsében, 1932. november 18-án tartották.
A sajtóvisszhang, a fogadtatás csalódást okozott a szerzőnek, ezért szükségét érezte, hogy helyreigazítsa a műről kialakult félreértéseket:
„Ez egyáltalán nem szatíra, ez ballada a munkanélküli sofőrről, Kasimirról és becsvágyó menyasszonyáról, Karolineról. Ballada egy csendes szomorúságról, amelyet a humor enyhíthet, vagyis ballada annak tudatáról, hogy mindannyiunknak meg kell halnunk.”
Ennek nyomán írta meg a Használati utasítás színészek számára a Kasimir és Karoline című darabhoz című szövegét.
A következő részben ebből a fontos dokumentumból idézek, amely nemcsak a színészek, hanem a rendezők számára is kulcsot ad Horváth színházi esztétikájának megértéséhez.
A darabról kialakult félreértések miatt Horváth szükségét érezte annak, hogy részletes magyarázatot fűzzön művéhez. A szöveg nemcsak a Kasimir és Karoline értelmezéséhez ad kulcsot, hanem általában is betekintést enged színházesztétikai elképzeléseibe.
Már a bevezetőben hangsúlyozza:
„Mindeddig hevesen tiltakoztam az ellen, hogy bármiféle magyarázatot fűzzek a darabjaimhoz. Olyan naiv voltam, hogy azt képzeltem: a műveimet használati utasítás nélkül is meg fogják érteni. (...) Sokszor nem sikerült teljes mértékben megvalósítanom azt az irónia és realizmus közötti szintézist, amelyre törekedtem. Pedig végső soron a komolyság és az irónia szintézisének a tudat leleplezése a lényege. (...) A paródia nem lehet a célom. Gyűlölöm a paródiát! Szatíra és karikatúra időnként igen. De darabjaimban az ilyen részeket egy kézen meg lehet számolni. Nem vagyok szatirikus szerző. (...) Nincs más célom, mint a tudat leleplezése. (...) A tudat leleplezésével természetesen felkavarom a bűnös érzéseket. Ezért találják sokan visszataszítónak és kellemetlennek a darabjaimat. Nem azért, mert átélnek valamit, hanem mert szembesülnek vele.”
A rendezésről szóló fejezetben már jóval határozottabban fogalmaz, és szigorú utasításokat ad:
„Gyakorlati útmutatásokat szeretnék adni a darabomhoz, a lehetőségekhez mérten. Ha a rendezés ezek közül akár csak egyetlen pontot is elutasít, visszavonom a darabot, mert akkor meghamisítják.”
Ezután felsorolja azokat a hibákat, amelyeket a rendezés „halálos bűneinek” tekint.
1. Nincs nyelvjárás
„Egyetlen szót sem szabad nyelvjárásban ejteni. Minden szót irodalmi német nyelven kell kimondani, de úgy, mintha olyan ember beszélné, aki valójában csak tájszólásban tud, és erőfeszítést tesz az irodalmi nyelv használatára. Ez rendkívül fontos. Csak így jön létre minden szóban a realizmus és az irónia szintézise. A tudatalatti humora.”
2. Nincs paródia
„Egyetlen parodisztikus részlet sincs a darabjaimban.”
3. Kevés a szatíra
„Darabjaimban nagyon kevés a szatirikus elem. Senkit sem szabad karikatúraként játszani, kivéve néhány statisztát, akik bizonyos értelemben a díszlet részét alkotják.”
4. A játék legyen stilizált
„A művet természetesen stilizáltan kell játszani. Különös figyelmet kérek a dialógusokban szereplő szünetekre, amelyeket én »csend« néven jelölök. Ezekben a pillanatokban a tudat és a tudatalatti harcol egymással, és ennek láthatóvá kell válnia.”
5. A realizmus kivételként jelenik meg
„Az így stilizált dialógusban akadnak kivételek: néhány mondat, olykor csupán egyetlen mondat, amelyet hirtelen nagyon realista, nagyon naturalista módon kell megszólaltatni.”
6. Minden darab tragédia
„Valamennyi darabom tragédia. Csak azért válnak komikussá, mert különösek. A különösségnek jelen kell lennie.”
7. Nincs néma játék
„Minden dialógusnak hangsúlyosnak kell lennie. A többiek néma játéka szigorúan tilos. A szereplőket stilizáltan kell játszani, hogy kiemelődjék e figurák egyetemes emberi jellege.”
8. A stilizáció fokozatai
Horváth még azt is pontosan meghatározza, mely szereplők mennyire legyenek stilizáltak:
„A stilizált játékon belül természetesen vannak fokozatok. Kasimir, Karoline és Erna a legkevésbé stilizált figurák. Schürzinger, Rauch, Speer és Elli már erősebben stilizáltak. Maria és a többiek még inkább. Karikatúraszerűek csak a statiszták és a különös figurák lehetnek. (…) Ez a stílus gyakorlati munka és tapasztalat eredménye, nem pedig elméleti követelmény. Nem is tart igényt általános érvényre, elsősorban csak az én darabjaimra vonatkozik.”
Ödön von Horváth a szerző feladatáról
Horváth nagyon tudatosan gondolkodott az író társadalmi szerepéről. Egyik legismertebb megfogalmazása szerint: „Az író legfontosabb feladata, hogy racionális legyen. Egyszerűbben fogalmazva: világos. Csakhogy a világosság manapság nem népszerű.”
A szerző felelősségéről és saját munkásságáról szólva még tovább megy. Olyannyira szigorú önmagával szemben, hogy életművének jelentős részét később megtagadja.
„Talán groteszk dolog drámaírói programot megfogalmazni egy olyan zavaros korszakban, mint amilyenben élek, amikor senki sem tudja, mi lesz holnap. Mégis megteszem, jóllehet azt sem tudom, mit fogok holnap enni. Meg vagyok győződve arról, hogy van értelme nagy célt kitűzni magunk elé. Hogy igazoljuk és bátorítsuk önmagunkat.”
Horváth a szerző szerepéről
Horváth világosan látta az író felelősségét, és erről egyértelműen fogalmazott:
„Az író legfontosabb feladata, hogy racionális legyen. Ezt leegyszerűsítve úgy is mondhatnám: világosnak kell lennie. A világosság azonban manapság nem népszerű.”
Az író felelősségéről, a választott témákról és az írás módjáról gondolkodva odáig jutott, hogy korábbi műveinek jelentős részétől is elhatárolódott.
„Talán groteszk dolog drámaírói programot alkotni egy olyan zaklatott korban, amilyenben élünk, amikor senki sem tudja, mit hoz a holnap. Mégis megteszem, jóllehet azt sem tudom, mit fogok holnap enni. Mert meg vagyok győződve arról, hogy van értelme nagy célt kitűzni magunk elé. Hogy igazoljuk önmagunkat, és erőt adjunk magunknak.
1932 és 1936 között különféle darabokat írtam. Egy kivételével mindeniket bemutatták, és – ahogy mondani szokás – sikerrel. Ezeket a darabokat most visszavonom. Nem léteznek többé. Csupán kísérletek voltak.
Ezek a következők: Kasimir és Karoline; Hit, szerelem, remény, Az ismeretlen nő a Szajnából, Ide-oda, Az ég felé, Figaro elválik, Don Juan hazatér a háborúból, Az utolsó ítélet.
Egyszer vétkeztem. Megírtam a Fejjel a falnak című darabot. Kompromisszumokat kötöttem, engedtem az újporosz hatásnak, jó üzletet akartam csinálni, semmi mást. A darabot bemutatták, és megbukott. Igazságos büntetés volt.
Ezért elhatároztam, hogy minden félreértés nélkül megírom Az ember komédiáját, kompromisszumok nélkül, üzleti szempontok nélkül.
Nem prostituálom magam többé, és mostantól valamennyi darabomat Az ember komédiája gyűjtőcím alatt szeretném megírni, szem előtt tartva azt a tényt, hogy az emberi élet egészében mindig tragédia, részleteiben viszont komédia.”
Szerzők Horváth eredetiségéről
Befejezésként érdemes felidézni néhány olyan véleményt, amelyek jól érzékeltetik Ödön von Horváth egyediségét és helyét a 20. századi irodalomban.
Kurt Kahl osztrák újságíró és Horváth-életrajzíró így foglalja össze jelentőségét:
„Nevezhetnénk ironikus-naiv realistának vagy kora krónikásának is. Egyes kritikusok az Új Tárgyiasság irányzatához sorolják. Első pillantásra Horváth kényelmes polgári illúziószínházat kínál. A maszk mögött azonban nagyon is aktuális figurák jelennek meg. Nem volt teoretikus. Soha nem érezte magát annyira félreértettnek, sőt rágalmazottnak, mint amikor azt állították róla, hogy a valóság ábrázolását a cinizmusa torzítja el, szereplői túlzottan elrajzoltak, cselekményei pedig túlzott brutalitással terheltek.”
Hans Weigel író és színikritikus szerint:
„Horváthnak mindig provokálnia kell, mert moralista. Ezért a harmincas évek őszinte kortársa, aki együtt szenved a többiekkel. Teljes egészében az osztrák pokol egyik tartományához tartozik. Ez elegendő ürügyet szolgáltatott a német drámaíróknak arra, hogy figyelmen kívül hagyják. Ausztria viszont megijedt ettől a tükörtől, mintha az optikai eszközök nem csak kérlelhetetlen élességgel mutathatnák meg a valóságot, hanem be is szennyezhetnék a tárgyukat. Ausztria máig nem bocsátotta meg neki a Mesék a bécsi erdőből című darabot, amely a megszokott háromnegyedes ütemhez hozzáteszi a negyediket is, azt, amelyről rendszerint hallgatni szoktak.”
Wilhelm Emrich filológus így jellemezte:
„Olyan szerző, aki gondolkodásra, figyelmes nézésre kényszerít, aki komolyan veszi mindegyik alakját, anélkül hogy rögzítené, parodizálná, szatirizálná, címkézné őket, vagy bármiféle tételt, világnézetet, úgynevezett egzisztenciális állapotot aggatna rájuk.”
A Nobel-díjas Peter Handke Brechttel állítja párhuzamba Horváthot:
„Mint puszta formajátékokat, elviselem Brecht darabjait, mint megrázó karácsonyi meséket, mert olyan egyszerűséget és rendet mutatnak, ami a valóságban nem létezik. Jobban szeretem Ödön von Horváthot, az ő rendetlenségét és stilizálatlan érzelmességét. Szereplőinek zavaros mondatai megrémítenek; a rosszindulat, a tehetetlenség, a zűrzavar mintái egy bizonyos társadalomban sokkal világosabban kirajzolódnak Horváthnál. És szeretem ezeket az őrült mondatait, amelyek a tudat ugrásait és ellentmondásait mutatják meg – ehhez foghatót egyébként csak Csehovnál vagy Shakespeare-nél találni.”
Franz Xaver Kroetz drámaíró, az új népszínház egyik képviselője pedig így nyilatkozott:
„Itt mindenképpen ki kell emelnem: Horváth egészen különleges felelősségtudattal viseltetett figurái és ezen keresztül a színház iránt. A színháznak politikusnak kell lennie, muszáj, hiszen a nép előtt játszik, a népet mutatja fel – ez pedig rendkívül politikai folyamat. E tekintetben Horváth példaszerűen dolgozott: nem „jelenti fel” a szereplőit, nem isteníti őket; gyakorolja a... Horváth darabjai legalábbis jelen pillanatban politikailag és az új dráma szempontjából is innovatívabbak, mint Brecht művei.”
Végül Carl Zuckmayer gyászbeszédének részletével zárnám az idézetek sorát:
„A kicsik és a legkisebbek bírtak különös szereteteddel: a névtelenek, azok, akik a tömeget alkotják és maguk sem tudják, nem ismerik fel magukat, de folytonos és kimondatlan vágy él bennük, hogy emberek legyenek, és hogy egy nemesebb emberi közösség részévé váljanak.
Te értetted a nyelvüket, gyakran leleplezted véletlen mondataik lélektelenségét, és mégis, mögöttük érezted a titkos szívdobogást, a meg nem váltottság, a szükség, a szomorúság és a remény dobbanásait minden teremtett lényben. A dísztelen, közvetlen, hétköznapi, időben szűkre szabott életnyelvből egészen új, személyes és különös prózanyelvet hoztál létre, finomat és erőteljeset.”
Befejezésül álljon itt még egy utolsó gondolat magától Ödön von Horváthtól, amely szinte prófétai éleslátásról tanúskodik:
„Uram, micsoda idők ezek! A világ tele van nyugtalansággal, minden felborult, és még semmi nem biztos! Nestroy-nak kellene lenned ahhoz, hogy mindazt, ami az utadba kerül, ebben a meghatározhatatlan állapotban meg tudd ragadni.”
