A tükör mögött sötét van - interjú Horváth Hunorral
A tükör mögött sötét van - interjú Horváth Hunorral
Interjú Horváth Hunorral, a Tóték c. előadás rendezőjével
Félelemből engedelmesség, engedelmességből gyűlölet, gyűlöletből gyilkosság – majd normalitás. Örkény István Tóték című darabja ma újra aktuális. Horváth Hunor rendező időben és térben új keretbe helyezi a történetet, ettől az abszurd és a humor még inkább ráerősít egy széthulló világra. A színházigazgató-rendezővel a klisészerű olvasatok lebontásáról, gyűlöletszító szélsőségekről, a többnyelvűség feszültségeiről és lehetőségeiről beszélgettünk.
- Először van lehetőséged rendezőként dolgozni a társulattal. Milyen az első benyomás?
- Nagy találkozás ez, talál a hang, jól megy a közös munka, úgy érzem, ki tudok bontakozni mellettük. Tapasztalt, tehetséggel és szakmai tudással bíró társulat a temesvári – nem lep meg, ez a normalitás.
- Mi az a tapasztalat vagy jelenség, ami miatt úgy érezted, most van ideje a Tótéknak?
- Az idei államfőválasztáskor merült fel először bennem. Ez a szöveg mindig felkavar, érzem benne Örkény Don-kanyarban szerzett tapasztalatát. A darab elején, a nézői levélben meg is fogalmazza, hogy a hatvanezer megfagyott ember emléke kísérti. A történelemből tudjuk, hogy a háborúk hová vezetnek - nagy eszmeváltásokhoz –, de azok sem mindig hoznak jobbat. Amikor a világ erősen tolódik a szélsőségek felé, az extrém nacionalizmus vagy akár a szélsőséges liberalizmus irányába, akkor minden borul. Olyan ez, mint a tükör: ha túlságosan elindulsz jobbra, egyszer csak a bal oldalon látod magad, és fordítva. A tükör mögött pedig sötét van. Örkény ezt az állapotot az abszurd nyelvén írta meg, erre nem volt más nyelvezete. A világ szétesése, az identitás elvesztése, a család, a közösség szétszakadása, a fiú – a jövő – elvesztése már egy olyan kemény világ, amit nem lehet egy vicces előadásban elmondani, az emberi mélységnek, az egzisztenciális dimenziónak több kell. Mi is egy ilyen kacifántos világban élünk, még úgy-ahogy működik, de körülöttünk már háborúk dúlnak. Közös felelősség, hogy ne essünk egymásnak – felelőssége ez a színháznak, a művészetnek, a pedagógusoknak, de még a szülőknek is, hogy empátiára tanítsák a gyermekeiket. A gyűlöletkeltés, az uszítás nagyon veszélyes, és ezt éreztük a választásokkor. Akkor tudatosodott bennem, hogy egy magyar kisebbségi színházban a Tótékat kell játszani.
- Jól illik az évad tematikájához – Divergenciák, ezt jelölted meg az idei évad vezérszavaként.
- Szétszakadás, széthúzás, szétesés – most, hogy benne vagyunk a próbafolyamatban, egyre inkább érzem ennek a valóságát. Nyilván, az ember a színpadon oda igazítja a dolgokat, amerre a gondolatai diktálják.
- Már a szöveggel is igazítottál az irányon, alaposan átírtátok a dramaturggal (Orbán Enci – szerk.) az eredetit.
- Örkény eredetileg filmforgatókönyvnek szánta a szöveget, átgyúrta kisregénnyé, aztán drámát is írt belőle – mi mind a három szöveget használtuk, margóvágóval szabtuk át. Egy új darab született – ami persze az Örkényé, de a miénk is. Minden karakternek megvan a maga szétszakadás-története; szétesik a valláshoz, a tudományhoz való viszonyulásuk, változik a családról, a párkapcsolatról való gondolkodásuk, egyszóval minden. De nem agresszióban, inkább belső törékenységben nyilvánul ez meg, és remélem, ettől lesz majd szép az előadás.
- És mit ad hozzá a történethez az a szokatlan megközelítés, hogy Tóték ezúttal egy bánsági család, az őrnagy pedig egy román ember? Ennek egyébként történelmileg lehetne valóságalapja is.
- Időben és térben is áthelyeztem a történetet: a Tót család fiának halála azon a napon következik be, amikor a románok átállnak a szövetségesek oldalára. Az őrnagynak már nincs hová visszamenni, mert a németek, akik mellett eddig harcolt, hirtelen ellenséggé válnak, az oroszok pedig bajtársak lesznek. Így már a kontextus, a viszonyítási rendszer is más, és így az őrnagy már nem csak a poszttraumás viselkedésével zavarja a családot. A státusát nyilván megtartja, képtelen csillapítani a nyugtalanságát, ezért a sziszifuszi, értelmetlen munkába kapaszkodik, a kommunista típusú közmunkaszerűségbe, ami csak kitölti a napot, elfedi a szorongást, távol tartja a rémálmokat – ez az, ami betölti az űrt, ami a háború után marad. A háború elvette az identitást, a kultúrát, a földeket, és a szereplők már érzik a nagy átrendeződés, a kollektivizálás előszelét; érzi ezt az őrnagy is, Tót is, a falu is. Mindez Bánságban történik, ahol az első világháború idején az emberek még nem beszélnek románul, és a nyelvi bizonytalanság miatt még nagyobb rajtuk a nyomás.
- Hogyan tudod ezt a nyelvi, státusbeli hierarchiát úgy megjeleníteni, hogy az előadás ne egy sérelemtörténet legyen?
- Ez nem a nemzeti kérdésről szól, semmiképpen nem akarom elvinni nemzeti irányba, egyszerűen azt a fojtogató nyomást mutatja meg, amelyet az őrnagy, mint autoritás képvisel. A többnyelvűségre mindig pozitívumként tekintettem, soha nem tartottam sérelemnek – minden előadásom békítő szándékú. Úgy nőttem fel, hogy nem tudtam románul, és ha meg kellett szólalnom, volt, hogy elöntött a szégyenérzet – persze attól függően, hogy a másik hogyan viszonyult hozzám. Szerencsére rengeteg román barátom volt, akik angolul is beszéltek velem. Látom, hogy aki ma Székelyföldön nő fel, a románsággal angolul kommunikál, nekik ez már nem nagy teher, nincs rajtuk nyomás.
- Visszatérve, milyen nyelven kommunikál a Tót család az őrnaggyal, hogyan értik meg egymást?
- Valahogy mindig sikerül, soha nem a nyelv a probléma. És ne felejtsük el, nem csak Tóték vannak hátrányban, hanem az őrnagy is – egyedül van. Tót, mint tűzoltó, már tud románul, ezt beépítettük a szövegbe, és mindig akad valaki, aki fordít. Ágika is boldogul, ő most érik be nőként, és az őrnagyra projektálja minden vágyát – nem sok választási lehetősége van, a férfiak elestek a háborúban. A szerelem egy eszköz az ember túléléséhez, egy olyan vágy, ami nem válogat, nyelvtől függetlenül lesz szerelmes az ember – és ez egy jövőképet is felvázol.
- A butoh (avantgárd táncművészeti forma – szerk.) mozgásvilágát is beviszed az előadásba. Milyen állapotot szeretnél megmutatni a tánccal?
- A hiányt. Egy emocionális, transzcendens jelenséget, a háborúban meglőtt fiú lelkét, amely haza akar térni. A butoh segítségével meg lehet mutatni a bűnhődést, a vigaszt, a megtisztulást, mert abban a lélek rezdülései fizikai formát öltenek; ez egy másik idősík, ahol minden sokkal lassabban történik, de végül a frontról egy frontra érkezik.
- Örkény szövege a félelem elhatalmasodásáról szól. Mi változott, miután az eredeti szöveget átszabtátok?
- Örkény a nézőknek írt levelébe bele is írta, hogy a terror forrása a félelem, ami osztódni akar, fertőzni, mint egy vírus, amely elveszi a reményt, és gyilkoságig sodorja az embert, sőt, megjegyzi, hogy a diktátorok is rettegtek, annyira, hogy országokat voltak képesek megtörni. Remélem sosem fogunk eljutni odáig még egyszer, de az előadás egy mementó is: az életünk véges, kár lenne azzal tölteni, hogy megrövidítsük a másokét vagy a magunkét.
- Súlyos témák ezek - meg tud maradni az örkényi fekete humor?
- Rengeteg esetlen, vicces-beszélgetős Tóték előadást láttam. A humor a könyörtelenséget erősíti, az a szövegben, a nyelvben van jelen, és ott is kell maradnia szerintem. Nem akarjuk megmutatni, illusztrálni, mert ha megduplázzuk, ha rájátszunk, akkor kioltja önmagát, és zuhanunk a semmibe. Inkább egy érzékeny, törékeny requiem-szerű siratóban vagyunk.
- Te tulajdonképpen még soha nem rendeztél magyar nyelven. Hogyan alakult így a pályád?
- ’89-ben a szüleim Sepsiszentgyörgy mellől Ausztriába menekültek, én akkor három és fél éves voltam. Kilenc évig éltünk egy szélsőjobboldali, nacionalista Ausztriában, akkor volt hatalmon Jörg Haider, aki erősen uszított, jobbra tolta az országot. Ebből gyerekként semmit nem érzékeltem, a szüleim később mesélték, hogyan nézték le, dolgoztatták agyon őket, hogyan taszították bizonytalanságba az egész családot. Nem a multikulturális Bécsben éltünk, hanem a provinciában, ahol még nagyobb volt a sötétség. Innen kerültem vissza közel 13 évesen Székelyföldre, ott fejeztem be a nyolc általánost, majd a gimit – vagyis a licit. Emlékszem, az ikertestvéremmel a szünetekben eleinte németül beszéltem… persze lassan visszaállt a magyar. Érettségi után Németországban, David Esrignél tanultam, tehát az egyetemen is megvolt a nyelvi kettősség: Esrig romániai zsidóként román színházat csinált – itt jött be az életembe harmadik nyelvként a román. Utána Svájcban mesteriztem, ott egy teljesen új mentalitással találkoztam: a sokszínűséget nem hátránynak, hanem erőforrásnak, egyenesen tőkének tekintették; nem azt mondják, hogy „te más vagy”, hanem a többlettudásod, a tehetséged miatt ösztöndíjjal, munkalehetőséggel marasztalnak. Az első munkám Németországban egy színházi egyetem igazgatása volt, majd Szebenbe jöttem német színházat vezetni.
Most a multikulturális Temesváron, egy román többségű városban élek, itt kell egy magyar színházat újragondolnom – szép feladat. Tehát igen, ez az első alkalom, hogy magyar nyelven rendezek. Ez nekem ajándék, mert ha visszagondolok, mindig „magyar-féle” színházat csináltam, csak más nyelven. A magyar itt nem a nemzeti öntudatot, nem is a magyar nyelv szépségeit vagy fintorait jelenti, hanem a sajátos melankóliát, a kesergő, búsuló, reménytelenségbe belefáradt, sírva vigadó hangot, ami valahogy mégis megmarad pozitívnak.
- Minek tulajdonítod ezt a hozzáállást? Nem is Székelyföldön, hanem Ausztriában szocializálódtál, tehát azt sem mondhatjuk, hogy Székelyföldön égett beléd.
- A Tót család tökéletesen tükrözi a szüleimet, ők a magyar család – én ezt ismerem. De az is lehet, hogy ugyanakkor egy tipikus kelet-európai család is egyben. A kultúránk, a hagyományaink, a világról szóló ősi reflexióink inkább mély filozofikus, embert-istent összekapcsoló, komplex önreflexiót hordoznak. Természetesen ez más kultúrákra is jellemző, de úgy tapasztaltam, más országok jobban eltávolodtak a tradícióktól, gyorsabban felültek a kapitalizmus vonatjára. Nálunk az az érzése az embernek, hogy megfagyott az idő. Amúgy mindig kisebbségi pozícióból keresem az igazságot. Ez érdekel, ez a keresztmetszet, a keresztnézet, az új perspektíva – ez óvja meg az embert attól, hogy ne sodródjon a többségi narratívákkal. Mert a különbözőség érték.
Az interjút Száva Enikő készítette.
